Óvó néni jegyzetei

Óvó néni.blog.hu

Óvó néni.blog.hu

Játék egy életen át

2014. december 01. - Óvónéni

Az elmúlt évtizedekben sokan próbálták meghatározni a játék fogalmát – általában kevés sikerrel. Bevallom, pályám kezdetén kifejezetten bosszantottak ezek a kísérletek: minek definiálni a fogalmat, ha a hozzátartozó tevékenységet mindenki ismeri, és világosan el tudja különíteni minden más tevékenységtől?

Ha jól tudom, még senki nem határozta meg az asztal fogalmát, de ez nem is igen hiányzott senkinek: mindenki pontosan tudja, mi az asztal, és miben különbözik például a széktől vagy a vitrintől.

Manapság azonban sokszor úgy érzem, hasznos lenne a definíció: talán, ha világosan ismernénk a fogalmat, sok mindent nem neveznénk játéknak mindabból, amit most egyértelműen és gondolkodás nélkül annak tartunk.

Mi a játék szerepe, funkciója a gyermek életében? Úgy fogalmaznám meg a választ: felkészülés a felnőtt szerep maradéktalan ellátására.

Ha az ún. szerep- vagy konstrukciós játékokra gondolunk, ez tulajdonképpen nem is lehet kétséges. Amikor a gyerekek papás-mamást, doktor bácsist, űrhajóst játszanak, vagy kockából, legóból házat, hidat, hajót építenek, minden bizonnyal a felnőtt tevékenységformákat utánozzák, gyakorolják játékaikban.

Tét nélkül

Két kérdést azonban tisztáznunk kell. Az egyik: mi a játéknak az a sajátos vonása, ami lehetővé teszi, hogy a gyerek vidáman és eredményesen tanulhassa a felnőtt viselkedését? Ilyen szempontból a játék legfontosabb tulajdonsága az, hogy nincs tétje, pontosabban: az eljátszott tevékenységnek nincsen semmiféle kockázata!

A doktor bácsisban a beteget játszó gyerek egészséges, így partnere mentesül az orvosi felelősség súlya alól, és ha a kockából épített ház összedől, nem sérül meg senki. A pszichológiában régóta ismert törvény – megalkotóiról Yerkes– Dodson törvénynek nevezik –, hogy minél bonyolultabb a feladat, annál kisebb az a belső feszültségi szint, mely a sikeres végrehajtáshoz szükséges. A szorongó gyerekek például hibátlanul felmondják az otthon szó szerint megtanult leckét, de ha gondolkodást igénylő kérdést kapnak – mivel feszültségi szintjük túl magas –, zavarba jönnek és nem tudnak válaszolni.

Nos a játék, mivel nincs tétje – a hatéves kisfiú, aki együtt horgászik apjával, biztos lehet benne, hogy délben kap majd a halból, amit apu fogott ki – csökkenti, illetve alacsonyan tartja a feszültségszintet, és ezzel teszi lehetővé a tanulást – a felnőtt szerepviselkedések folyamatos és eredményes elsajátítását.

A játékosság tehát – száraz tudományossággal fogalmazva – csökkenti a cselekvés gyors és eredményes befejezésére hajtó feszültség fokát.

Vizsgálatok egyértelműen bizonyítják: nehéz feladatok esetén azok a gyerekek, akik játékosan közelednek a problémához, legalább olyan eredményesek, mint azok, akik a teljesítmény elve alapján dolgoznak. Sőt fontos előnyük is van az utóbbiakkal szemben: kudarc esetén sem adják fel a küzdelmet, hanem újra meg újra hozzálátnak keresni a megoldást – “hiszen csak játék az egész!”

Játszani tanulni

A második kérdés szorosan összefügg az előzővel: vajon fontos-e, hogy a gyerek játsszon? Származik-e az embernek valami hátránya abból, ha a felnőttkor küszöbét úgy lépi át, hogy korábban nem volt lehetősége játszani? Mivel a kérdést embernél nagyon nehéz vizsgálni, keressük először a választ legközelebbi rokonunknál, a csimpánznál. Lawick-Goodall angol kutató évekig tanulmányozta a vadon élő csimpánzok életét, és a róluk írt híres könyvében (Az ember árnyékában) részletesen szól arról, milyen bonyolult művelet útján jutnak hozzá a majmok kedvelt csemegéjükhöz, a termeszhangyához.

A kis csimpánzok ezalatt ott ülnek anyjuk ölében, és maguk is “hangyászást” játszanak: a felnőtteket utánozva megpróbálnak hangyát “halászni” a bolyból. Persze ezek a próbálkozások sikertelenek, de ez egyáltalán nem zavarja őket – a feszültségszint alacsonyan marad! –, hiszen kapnak anyjuktól eleget a csemegéből. Az angol kutató sokáig követte nyomon egy anya nélkül nevelkedő csimpánz életét – Merlinnek nevezte el az árva állatot –, akinek egyéb hátrányai mellett arra sem volt módja gyerekkorában, hogy anyja ölében ülve “hangyászást” játsszon. A kutató megfigyelése szerint Merlin felnőttkorában sem volt képes soha megtanulni, hogyan kell eredményesen termeszhangyára vadászni! Az ember esetében sok tekintetben hasonló a helyzet.

Akinek gyermekkorában valamilyen okból nem volt módja a játékos tanulásra, később súlyos – nemegyszer behozhatatlan – hátrányba kerül társaival szemben.

A konstrukciós játékok segítségével ügyességet, logikus gondolkodást, kreativitást tanul a gyerek, a szerepjátékok során pedig a felnőtt viszonyrendszereket és az e viszonyokban szokásos kommunikációs módokat sajátítja el: milyen a férj és a feleség, a szülő és a gyermek kapcsolata, hogyan beszél az orvos a betegével stb.

A játékok közös jellemzője, hogy lényegükből adódóan nem igényelnek sem versengést a kortársak között, sem pedig külső, a felnőtt világból érkező jutalmat. A felnőtt szerep élethű, karakterisztikus másolása, a híd, a vár szakszerű felépülése, a játékos fejtörő sikeres megoldása önmagában jutalom – méghozzá veleszületett, természetes jutalom – a gyerek számára. A siker élményének tehát egyáltalán nem feltétele valami kitűzött díj elnyerése, még kevésbé annak érzékeltetése, hogy a gyerek az eredményt társai ellenében – azoknál ügyesebben, gyorsabban, jobban teljesítve – érte el.

Játék vagy jutalom?

Vitathatatlan: a versenynek fontos funkciója van a gyerekek életében, és egészen természetes, hogy az nem csak a fizikai, de a szellemi képességek terén is megnyilvánul. Ugyanakkor aggódva figyelem, hogy a verseny lassan parttalanná, szinte valamennyi játéktípus mindennapos, megszokott keretévé válik: gyermeknapon zsűri bírálja el, ki rajzolt a legszebben az aszfaltra, és annak idején mindig jókedvre derített, amikor láttam, hogy komoly felnőttek stopperrel mérik: ki rakja össze a leggyorsabban a Rubik-kockát.

Az embernek bármely, célra irányuló tevékenysége – a munka éppen úgy, mint a játék – lehet játékos, és a játékból ugyanúgy hiányozhat a játékosság, mint bármilyen más emberi tevékenységből. Az ún. “mindent vagy semmit” (“zero sum”) játékoknak (ide tartoznak például a társasjátékok a Ki nevet a végén?-től kezdve a Gazdálkodj okosan!-ig) az a lényegük, hogy amit az egyik játékos elveszít, azt a másik játékos feltétlenül megnyeri és fordítva. Meghökkentő, hogy a gyerekek mennyire nem tudnak veszíteni ezekben a játékokban. A szülő nemegyszer a legravaszabb trükkökre kényszerül, nehogy kisfiánál maradjon a Fekete Péter, mert gyermekének kétségbeesése nem ismer határt, ha veszít.

A játékban ilyenkor nyomát sem találjuk a játékosságnak, helyette azonban megjelenik a “halálosan komoly” teljesítmény elve: nyerni kell mindenáron, mert a világ – akárcsak a “mindent vagy semmit” játékok – az embereket győztesekre és vesztesekre osztja, és jutalom, elismerés kizárólag a győzteseknek jár.

Manapság akaratlanul is mindent elkövetünk, hogy a játékból kiirtsuk a játékosságot, és a teljesítmény könyörtelenül hajtó, örökké versengő elvét állítsuk a helyébe.

A teljesítmény elve tehát – a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt – a cselekvés gyors és sikeres (az ellenfél eredményénél vagy az eddigi legjobb eredménynél lehetőleg gyorsabb és sikeresebb) befejezésének elve.

A játékosság ugyanakkor a tevékenységnek, a problémamegoldásnak külső elismeréstől független, természetes örömét jelenti, és a legértékesebb vonása éppen ebből adódóan az, hogy csökkenti azt a kínzó belső feszültséget – mondjuk talán így: stresszállapotot –, amely a cselekvés sikeres befejezésére hajt. Kétségtelen, hogy a játékosság és a játék között van összefüggés: az igazi játék ugyanis mindig játékos!

Amikor a négyéves kislány a játéktűzhelyen “vacsorát főz” a családnak, semmi sem rontja tevékenységének tiszta örömét: hiszen ételről úgyis az édesanyja gondoskodik majd. Az édesapjával horgászó kisfiúnál ugyanez a helyzet: a faágra kötött madzag segítségével, a kényszer minden belső nyomása nélkül játszhatja el a horgászást, hiszen a halat úgyis apu fogja ki!

A gyerek biztonságát, az ismétlődő próbálkozásokhoz szükséges nyugalmát – ez a tevékenység izgatott öröme mögött mindig felismerhető – éppen az adja, hogy amit csinál, az nem komoly dolog... “csak játék”.

A játékossághoz szükséges kíváncsiság, a külvilág tárgyai, jelenségei és a működés iránti érdeklődés nem csak az emberrel, de a majommal is vele születik. Egyszer a pszichológusok kipróbálták, mi történik, ha a majom kezébe egy egyszerű zárszerkezetet adnak. Nos, az állat addig-addig próbálkozott, amíg ki nem nyitotta: nem csüggesztette el a kudarc (hiszen “ez csak játék”), és elegendő volt számára az a jutalom, amit a tevékenység és a megoldás öröme adott. Ezek után a kutatók jutalmazni kezdték a sikeres teljesítményt: ha a majom kinyitotta a zárat, banánt kapott érte. Néhány alkalom után furcsa változást észleltek az állat viselkedésében: már csak akkor volt hajlandó a zárat kinyitni, ha banánt kapott! Nem érdekelte többé a probléma, sem a játék öröme, kizárólag a teljesítmény, melyért jutalom jár.

Rengeteg példát sorolhatnék arra, hogyan szoktatjuk le gyermekeinket is a velük született játékosságról – legfeljebb a banánt piros pont, ötös, pénz vagy jutalomkerékpár helyettesíti. A teljesítmény elvének védelmében gyakran hangzik el az ismert érv: “Az élet komoly dolog: aki vinni akarja valamire, annak eredményt kell felmutatnia.” Nos, egyáltalán nem biztos, hogy a belülről motivált, természetes érdeklődésen alapuló játékosság ellentmond a teljesítménynek.

Erik H. Erikson, a gyermeklélektan ki-emelkedő kutatója, élete vége felé felkereste azokat a felnőtt embereket, akiket harminc-negyven évvel korábban – amikor valamennyien négy-öt esztendős gyerekek voltak – kezelt, gyógyított. Azt találta, hogy azok éltek érdekes, változatos, “teljes” életet, akik gyermekkorukban játékos kedvűek voltak, és játékosságukat felnőttkorukra is meg tudták őrizni.

Gondolom, az olvasó számára világos: ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy ezek az emberek szerettek játszani, hanem azt, hogy képesek voltak problémáikhoz, feladataikhoz játékosan közeledni. Érdeklődéssel, vállalkozó bátorsággal teremtették meg és használták ki lehetőségeiket – ugyanakkor nem tette őket keserűvé a kudarc, sem diadalittasan törekvővé a siker, mert “mindez csak játék”. Az életnek izgalmas, szép és eredményes játéka.

dr. Ranschburg Jenő

http://www.patikamagazin.hu/cikk/index/3001

A bejegyzés trackback címe:

https://ovoneni.blog.hu/api/trackback/id/tr266943347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása