MADÁRKERT

Egyszer egy falu szélén állt ez a szalmatetős ház.

Előtte egy szépséges kert volt, abban munkálkodott Juli néni és János bácsi.

Nemcsak a növényeket gondozták, hanem azért is megtettek mindent, hogy a madarak felkeressék,

megszeressék őket.

Ezért a fészerben János bácsi már nyáron sorra ügyeskedte a madáretetőket. Juli néni meg a temérdek

napraforgót csakis a madarak kedvéért nevelgette.

A szemfüles veréb, aki mindezt jókor kifigyelte, kapta magát, elröppent az erdőbe a bagolyhoz, s

illendően meghajolt előtte:

- Tiszteletem! Már elnézést, de szíves engedelmével elcsivitelném, hogy egy pompás kertet láttam

s benne két öreget. Ők nagy szeretettel várnak a madarakra, kiket készséggel elvezetnék oda.

 - Köszönöm, kis veréb, hogy ide szálltál s mindezt a tudtomra adtad.

Maradj csak, máris összehuhogom az egész madárnépet!

Így is tett. Hamarosan köréje gyülekezett az erdő minden tollasa. A bagoly szárnyával a hírhozó

verébre mutatott:

 - Itt ez a derék kis cserfes! Ajánlom, kövessétek, mert ő máris kész arra, hogy megmutassa, hol kell a segítség!

Tőle tudom, annak a kertnek két öregje kiérdemli, hogy fájukon egyetlen gyümölcs se pusztuljon haszontalan férgek miatt!

A cinkék, fülemülék, rigók, de még a parányi ökörszem is felbuzdult erre a bölcs huhogásra.

Kórusban füttyögték:

- Értettük! Értettük! Máris szárnyra kelünk!

- Akkor hiba egy sincs! Irány utánam! - csipogta a veréb.

 Hamarosan oda is értek. Juli néni, János bácsi akkor éppen a házban serénykedett. Ám a szárnycsattogásra Juli néni menten kitekintett az ablakon:

- Megjöttek a madarak! Megjöttek! - kiáltotta.

- Ejha, ez már döfi! Lesz itt hasznos lakmározás a javából! Utána meg vidám dalolgatás! - lelkendezett János bácsi, aki aztán semmiben sem tévedett!

A madarak serényen munkálkodtak. Kikutatták a kártékony férgeket, s csak falták - falták őket. Így köszöntött rájuk az alkony. Akkor megpihentek és nótázásba fogtak. Erre a szépséges trillázásra a szél is megélénkült.

Sorra táncra kérte a lombokat, virágokat. S azok kecsesen ide - oda hajladoztak.

Juli néni és a párja nem győzött álmélkodni. Persze, hogy sajnálták, mikor elrepültek a madarak.

Attól fogva folyvást visszavárták őket. S nemhiába! Nap mint nap megjelentek.

A nyárra ősz jött, sőt a tél sem késlekedett. Csakhogy azoknak a madaraknak ez sem okozott gondot, de nem ám! Hiszen János bácsi a zord idő beálltával kirakta a kertbe a takaros madáretetőket.

Juli néni folyvást tömködte azokat finom tök- meg kendermaggal. A sűrűn felállított, fából faragott rudakra tányéricákat szurkált, ami nem más, mint magvával felfelé fordított napraforgó. Amikor ezekből kifogyott a mag, újra megtöltötte olajos magvakkal, szárított bodzával s olvasztott faggyút öntött rá.

Madárkalácsot készített.

A faggyúba ágyazott csemegékből úgy csipegethettek a madarak, hogy szét se szóródott, meg se romlott.

János bácsi még arra is gondolt, hogy megvédje madárkáit az időjárás szeszélyétől, s a rúd tetejére ernyőt formált szalmából. Még szalonnabőrkét se felejtett el János bácsi a kertbe vinni. Zsíros oldalával kifelé, valamelyik öreg fa derekára rögzítette, hogy a kedves cinegék kicsípdeshessék a zsír utolsó maradékát is.

Így gondoskodtak ketten a kis nyári munkásaikról. Ők pedig csak jöttek-jöttek.

S tudták, nem alamizsnát kapnak, ezért már becsülettel megdolgoztak.

Az emberek, akik arra jártak, még a legnagyobb hóban, fagyban is megálltak ennél a kertnél.

De nemcsak a dérlepte, zúzmarás fák szépsége miatt!

- Ez valóságos madárkert! - örvendeztek.

Ildikó Lénártné Ungi köszönjük szépen a segítséget és a mesét!

Iratkozz fel hírlevelemre, hogy ne maradj le a legfrissebb ötletekről és hírekről!