Az érzékszervekről kicsit másként: Megható történetbe burkolva

A sablon megvolt a gépemen, csak sajnos, sokáig nem tudtam hogyan is használhatnám fel őket, de azt gondoltam, hogy előbb - utóbb megtalálom a lehetőséget. Rám is talált:

Mese egy kicsi kézről történet formájában.

Hogyan készültek el a bábok?

A sablont papírra nyomtattam, kiszíneztem...de annyira egyszerű volt, sehogy nem voltam kibékülve a látvánnyal. Mivel előszeretettel használok a mindennapokban is parafát, gondoltam egy nagyot: megpróbálkoztam azzal a lehetőséggel, hogy ráragasztottam a kivágott formákat a parafára. Az eredmény azonnal hatásosabb és látványosabb lett, de még mindig nem voltam elégedett.

A parafa elég sérülékeny, valahogy tartósabbá szerettem volna tenni, ezért előkaptam a lamináló gépemet, parafástól együtt a lamináló lapba tettem és reménykedtem, hogy nem teszem tönkre a gépemet. Sikerült, a lamináló átvitte a parafát, már csak a körvonalak mentén kellett kivágnom a formákat és végre elkészültem.

Illetve...majdnem! A hátoldalukra  ragasztópisztoly használatával wc - papír gurigát ragasztottam...és hurrá! stabilan megálltak az asztallapon! :)

A bábok tetszettek, de az igazi élményem erről a napról: a mese hallgatása közben a gyerekek reakciója, ahogyan néma csöndben hallgatták a történetet.

Íme a történet:

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:

- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!
- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. – mondta a száj, és ő is menni akart.
- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? – kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.
A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.
- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.
- Menjünk együtt! – jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.
A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg.
A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.
- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.
- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg!- javasolta a szív nagy örömmel.
Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.
A utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant. Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.
Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.
- Odamegyek.- mondta a láb.
- Sír! – mondta a fül
- Miért sírsz? – kérdezte a száj.
- Már nincs senkim! – zokogta a gyermek.
A szív nagyon szenvedett.
- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.
Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

/ forrás: http://www.hotdog.hu/csimbi470/meghato-tortenetek/mese-egy-kicsi-kezrol /

A képek sablonjait NEM ÉN készítettem, de sajnos azt már nem tudom hol láttam. Ha valaki tudja a forrást és elküldené a linket, megköszönöm!

Iratkozz fel hírlevelemre, hogy ne maradj le a legfrissebb ötletekről és hírekről!