...az óvodai jelünk életünk egy szakaszának meghatározó erejű jelképe. Ha mégis feledésbe merülne, keressék meg az óvodát és lapozzák fel együtt a csoportnaplót.

Íme a történet:

...A nyári szünet csendjében meghallottuk, hogy nyílik az ajtó. Vártunk....De nem jött senki.

Az ajtóhoz siettem, ahol egy fiatal hölgy állt. Félve köszönt, de valahogy se be, se ki nem akart menni, tétovázott.

Még ő maga sem tudta, hogy mit tegyen.

 - Jó napot kívánok - üdvözöltem - , miben segíthetek?

Talán ez volt az a pont, amikor a hölgy megértette, hogy nincs visszaút. Megrémült, majd miután én befelé invitáltam, elindult utánam. Nem szólt.

 - Tudok segíteni? - kérdeztem újból és leültettem.

Nézett rá a hölgy, de a félelem, vagy az, hogy mit gondolok róla, a teljes bizonytalanságban sodorta.

 - Úgy látom, sok munkája van, nem akarom zavarni! - mondta és kerülte a tekintetemet.

- Nem zavar ügyeletet tartunk, ezért vagyunk itt.

 - Nem tudom, hogy kérhetek -e ? - mondta ki csendben az első szavakat.

- Természetesen! Ha tudok, válaszolok rá, mindenkin segítek, ha tudok.

A hölgy, látva barátságos közeledésem, kezét tördelve kezdte el mondani:

 - Egy éve pszichiáterhez járok. Eddig semmi eredmény nincs az állapotom javulásában. Most kerültem abba a helyzetbe, hogy ha itt nem járok sikerrel, akkor mélyhipnózis alá vet a pszichiáter, amitől nagyon félek.

 - Mi a probléma? - kérdeztem, mert nem volt még világos, miért jött pont a mi óvodánkba, gyereket nem hozott, ő maga pedig nem gyerek.

Hosszas töprengés után megszólalt.

 - Ebbe az óvodába jártam, és elfelejtettem, hogy mi volt a jelem. Már egy éve nem tudok dolgozni, táppénzre kerültem, pszichiáter foglalkozik velem, képtelen vagyok ezt feldolgozni. Ez az utolsó lehetőségem. Tudnak nekem segíteni, hogy megnézzük, mi volt az óvodai jelem?

 - Csak ennyi? - kérdeztem megkönnyebbülve, ezek szerint nem az óvodával van probléma.

Irattári selejtezés előtt állunk, előveszünk egy létrát, megmondja, hogy mikor született és én már rögtön elő tudom venni az akkori csoportnaplókat, amiből kiderül a rég feledésbe merült dolog. - mi volt az óvodás kori jele.

.... - Nem is rémlik valami, esetleg mire gondol? Mi lehetett? Emlékszik az óvónő nevére? Melyik csoportba járt, egy - egy társ nevére?

 - Semmi...-állt, tekintete valahol a múltban keresgélt valamit, de csak rázta a fejét.

 - Minden kiesett - mondta.

- Hogy hívják? - kérdeztem, miután előkerültek a csoportnaplók.

A csoportnapló harmadik oldalán a csoportnévsor szerepelt, mellette a gyerekek jele.

Megtaláltam! - mondtam és vártam.

Gyorsan se akartam mondani, nehogy lelkileg nagyon megviselje, de sokat se akarta várni, nehogy még tovább nehezítsem a dolgát.

 - FA! - mondtam ki a szót, mint ahogy a bíróságon a bíró kimondja az ítéletet: ártatlan.

Térde megrogyott, két kezébe temette az arcát, és úgy mondta:

 - Éreztem! Mindig is kötött valami hozzá, kimondani nem mertem volna, de éreztem! Mindvégig ott volt a tudat alatt.

Kezébe adtam a csoportnaplót, nézze végig a társak neveit, kire emlékszik.

Nem látott, csak nézett. Majd hirtelen visszaadta a könyvet, s amilyen tétován jött, most ár annál biztosabban, de azonnal távozni akart.

....Annyit mondott örökké hálás lesz nekem és soha nem felejti el.

Ami aznap délelőtt történt - mi sem feledjük el!

Kardosné Nagy Mária cikkéből